2009. szeptember 21., hétfő

Látod?

Neked is ugyanaz a bajod.
Úgy éled meg ezt az egészet, mintha egy álom lenne, amiből egy nap úgyis felébred az ember.
Csak féllábbal élsz. Egyik feled mindig a realitásé, kívülről nézed önmagad amint épp mosolyogsz, és elemzed, hogy mi válthatta ki belőled.
Árnyék vagy, mert nem mersz színesben élni. Jobb mindig szívvel az ész után baktatni. Átnemélni a szenvedést, immunisnak lenni.
Engem is néha ez ránt vissza. Mert még mindig jobb hullámvasút-kilengésben élni, mint rakosgatni a tollpehely súlyokat egy öregedő mérlegre.
Ez a mocsok egyensúly, mert most is arra gondolok, az ember alapvetően egyedül van- ha nem is magányos. De mindig. Csak maga önnönmagának, minden más csak színezi a létpalettát. Szerelmek, barátságok, család.. szalmaszálak a szekérre. Ha valamelyik elég -kiég- akkor mintha kimartak volna belőlünk valamit. Pedig nem, hisz nem a mienk, csak kölcsönkaptuk. Mentőövekhez szokni nem jó dolog mikor nem vagy veszélyben, mégis édes dolog megteremteni ezeket a kötelékeket, átélni a velük járó érzelmeket. Ennyivel is növekszik a szekérke, de nincs önmagában nélkülözhetetlen szálacska, a szekér karbantartásán van a lényeg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Mi a véleményed?