2009. március 16., hétfő

Kettő.

Már belenyugodtam, hogy nem zárhatom be a megélt pillanatokat egy konzervdobozba. Nem lehet félretenni, spórolgatni... nem karácsonyozhatunk belőlük. Pedig néha jólesne csipegetni a félretett maradékot.
Csakhogy maradék nincs -felemésztünk mindent-... és ha lenne, akkor is: mit kezdenénk ilyenformán vele..?
Hiába csörtetünk, hogy részesei lehessünk egy lebegő világnak, ha percek múltával szertefoszlik az egész. Aztán maradnak az illúziók, képzelt buborékok.. továbbálmodott történetek. Csak... mert... jólesik.
A formaságok, a megszokás, megfelelési kényszer (nagyszavak)... mint egy láthatatlan zsinór- fogják a lábunkat. Mi kötöztük egymásra.. magunkra. De ugyan mit kapunk cserébe az elfojtott gesztusokért?
Biztonság..(nagyszó). Eredendő kettősség: messze akarunk repülni, biztostókötéllel a testünkön.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Mi a véleményed?