2009. január 9., péntek

leBUKTAm.

Kész. Vége az inkognitónak. Ásztáj vjáccá..

Miért írunk? És ha írunk, miért pont blogot..
Félreértés ne essék, ez nem lelki szemetes kupac, ha már online, akkor valakinek szánja az ember lánya.
De kinek?
Neked. Persze, elsősorban. Teneked, aki egy hajszálat is érdeklődsz irántam.
.. másképp nem lennél itt. Nincs igazam?
És ha már így van, akkor értelmet is magyarázhatunk az egésznek.
Írok, hogy megismerj.
Írok, hogy megismerjem a korlátaimat.
Írok, hogy emlékezzek.
... hogy ha nem emlékszel, emlékeztesselek.

Számomra most ezt jelenti.

Köszönöm, hogy eljöttél.
... máskor is
... hiszen már úgyis lebuktam. :)

2009. január 5., hétfő

chanson


 Már én is kezdem a linkelgetést- gondolom magamban- aztán gondosan töltögetem a legújabb szerzeményt, amit felfedeztem magamnak. Sanzon. A nyugodt téli teázgatós- begubózós időszakban ezek a nyomasztó zenék jól jönnek az önmagukért kesergő gubicsoknak. Kell egy kis téli depresszió, hogy időnként legyen miből majd kipattanni csuda-egészségesen, azt mutatva, hogy: ezigen, mi ugyan élünk, s virulunk. Irigyelhetnének érte. Mert mi vagyunk az erősség mintapéldánya, abból a sosem-kerülsz-a-falamon-belülre tipusból. Ki gondolná, hogy néhanap szomorkás sanzonokat hallgatva képzeljük el, amint egy szürke filmben csöpög ránk az eső. Kipp-kopp mindenütt. Az ereszen, az utcaszegélyen, a kabáton, az orrunkon... plotty. És lemos minden butaságot, giz-gaz titkokat. S utána tisztán állunk a világ elé, vizesen, énekelve egy keserű dalt, ami segített átélni egy pillanatot, érzést. Hát ezt az érzést adja egy-egy lélekmardosó, szomorú sanzon. 




Maradok továbbra is, keser-vidáman één, a kis gubics.